Némelyik már csak képről néz ránk szomorúan − „én már rég kihaltam” (Morgenstern). Vagy nem is olyan rég. Nem volt az olyan régen, hogy a tenyésztők a vörös szőrű szalontai sertés − Arany János idejében még közönséges háziállat − megmentésért küzdöttek. Nem sikerült, sajnos. A farmot és a termeket járva, bizarr ötletként ugyan, de felvetődhet: egy különös lény is helyet kaphatna itten: a homo hortobagyiensis. A rab gyalogmunkás, a „telepes”, hodályok kényszerű lakója, aki jó félszázada, törte-szántotta itt a gyepet, gátakat és zsilipeket épített, természetes vízfolyások medrébe vájt bele. Akit száműzöttként arra fogtak, hogy szabad társaival együtt rombolja a pusztát, s része legyen a pusztán honos állatok száműzésében és pusztításában is.

Lehet azon eltűnődni, hogy ez a történet − a rabgazdaságok és állami gazdaságok pusztát romboló időszaka − a természet történetében parányi epizód volt csupán. A puszta meg sem rendült bele − annak rendje évezredek, évtízezredek távlatában formálódik.



Lehet… A puszta szerkezetének, élőhelyeinek, élővilágának  helyreállítása (honos jószágainak visszatelepítése is) évtizedek óta folyik. S ki tudja meddig fog még folytatódni. A pusztát törő homo hortobagyiensis − az egykori telepesek  és szabadok  − déd-és ükunokái már ezen a visszaformálódó pusztán járhatnak.